Kedves Látogató!
Lehet hogy ismerjük egymást személyesen, lehet hogy nem, de igazából nem is rólam van szó, hanem arról hogy mindenki felismerje az egy igazságot, melyben az egónk, feloszlik, eltűnik.
Földi létünk során azonban ahogy megjelenünk, magunkra veszünk egy testet és eljátszunk egy szerepet, beleélve magunkat, hogy azok vagyunk, akinek hisszük magunkat. Nos, e földi létben én a Forgó Zsolt nevet kaptam, és 1968 ban születtem Budapesten, Kőbányán. Egyszerű, de szép gyerekkorom volt, rendes, tisztességes, dolgos szülőkkel és egy testvérrel, a bátyámmal.
Felcseperedvén, engem is várt az amit életnek hívunk, és bizony vakon bele is vetettem magam.
Alighogy kinyitottam a szemem, máris azon találtam magam, hogy elváltam, és van két gyermekem.. Rohan az idő .... és úgy éreztem, valahogy valami nagyon nincs rendben ezzel a történettel. Átgondoltam azt, hogy eddig mi az ami motivált, amitől lelkesedtem, és bizony szembe kellet néznem azzal, hogy én soha de soha nem tudtam azonosulni semmilyen szerepemmel. Nem tudtam 100%-osan az lenni, ami. Ez rendkívül zavart és megvoltam győződve arról, hogy velem baj van, hiszen más kiváló apuka, menedzser, focista vagy nőcsábász, jó szakember, sokat tanult és okos, de én valahogy nem vagyok motivált. Ha kellett persze sokat mentem jobbra és balra, dolgoztam, de...... Pontosabban nem volt bennem semmi ilyen dolog felé nagyon erős elhatározás, kitartás, és az az érzés, na én ez vagyok, erről szól az élet, ezt kell csinálnom. Röviden: az azonosulás ( valamivel ) hiányzott.
Szerettem a magam módján amennyire csak tudtam! De éreztem, mindig is tudtam, ez egy sérült, beteg szeretet, mert tele van fájdalommal, haraggal, dühvel, aggódással, szenvedéssel.
A válás megviselt, és ugyan addig nem foglalkoztam semmiféle Isten kereséssel tudatosan, ekkor elkezdtem....
Rengeteg mindent bejártam, amihez a kezdő lendületet az is adta, hogy a válásomkor mélyponton voltam, de ekkor, az albérlet magányában, egyedül, teljes depresszióban, egyszer csak azt éreztem, minden rendben, minden úgy van jól ahogy van, és a teremtés tökéletes. Nem tudtam mi ez, de belevetettem magam a spiritualizmusba. Ebből a csodálatos állapotból azonban szép lassan, kb 1 hónap múlva elkezdtem "kicsúszni"é és lassan visszatértem az átlag "szenvedős" hétköznapokhoz. A spirituális dolgokkal való foglalkozást folytattam, és egyre több mindent értettem meg, de igazi átütő változás nem történt meg az életemben. Egy újabb párkapcsolatba keveredtem, és nagyon gyorsan azon kaptam magam, hogy vége is lett. Mármint fizikailag. Merthogy én nem tudtam magam túltenni rajta. Akkor már persze sokat olvastam és hallottam a feltétlen szeretetről, amely azt hittem már én vagyok ( ! ), de mégis belehaltam az egészbe. Állj. Akkor itt valami nem stimmel! Azt láttam, hogy két lehetőségem van. Vagy valahogy túlélem, vagy mélyebbre megyek annak a megértésében, mi miért történik, létezik-e egyáltalán az, hogy feltétlen szeretet.
Nem tudtam az elsőt választani.
Hosszú és kemény út várt, nem tagadom. A felszínes spiri után szinte kényszerülten mélyebbre lavirozni. Sok minden itt a vége fele már nincs. Buddha, az Advaita tanítások, amik mélyebbre tudnak vinni, de itt is csak a tiszta tanítások amik fontosak, mert maga vallás, tejesen elhajlott.
Felismertem az ürességet, az igazságot. ekkor látogatott meg Krisztus.
Furcsa volt, nem tagadom, mert ha az ember egy olyan helyen nő fel, ahol a kultúra részeként a keresztény vallás jelenik meg, mindenkinek van valamilyen fogalma, elképzelése erről az egészről, Krisztusról is. Mivel az elképzelésem arról hogy mi az igazság, alapjaiban omlott össze, egy teljesen új meglátásom lehetett Krisztusról, az igazságról. De még innentől kezdve is eltelt jó pár hónap, mire a kezdeti lépések kissé bátrabbak lettek, hogy valamiképp megtörténhessen az, hogy teljesen elkezdjem befogadni, sőt vágyjam, kívánjam a minél mélyebb megismerést, pedig ez nem megy egyik pillanatról a másikra, hiszen mint minden emberben, bennem is rengeteg minden van ami útjában áll ennek, és a szembesítések bizony rendkívül kemények, bár az ezek után lévő megértés, megkönnyebbülés elmondhatatlan.
Krisztusnak nincs szüksége rám. És mégis mindent megtett, hogy ne vesszek el. Nekem van szükségem Őrá, és ha ez az alázat és megértés benned is megszületik, és kinyújtod a kezed, láthatod, az Ő keze mindig is ott volt.
Isten áldjon!
János 10:27-30 HUNK
Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem: És én örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. Az én Atyám, a ki azokat adta nékem, nagyobb mindeneknél; és senki sem ragadhatja ki azokat az én Atyámnak kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.